Jani és Kuromi
titkos irattára.

A dosszié szerint Kuromi Athénban tengeri fejlesztési kötvényt, Spártában pedig „kifejezetten nem athéni tengeri fejlesztési kötvényt” kínált. A két tájékoztató között mindössze a borító színe különbözött. Jani az egészet ugyanazzal a mancslenyomattal hitelesítette, mert szerinte „a következetes vállalati arculat fontos”.

A képzeletbeli háborús pénztárból egyszerre fizették a flottát és a flotta ellen készülő terveket. Amikor a felügyelő megkérdezte, ez nem összeférhetetlenség-e, Kuromi elővette a Mancsbank Etikai Kódexét. Egyetlen mondat állt benne: „Az ügyfelek érdekeit egyenlően kezeljük, különösen, ha egymás ellen harcolnak.”

A könyvelési melléklet szerint az összes kamatot Jani tonhalban kérte. A következő lapon azonban a kamatszámítás helyén egy összegömbölyödött cicát rajzoltak körbe. Az ellenőr innen már nem tudta folytatni a vizsgálatot.

A Mancsbank római fiókja állítólag mindkét politikai tábornak „végleges stabilitási hitelt” nyújtott. A futamidő az iraton úgy szerepelt: „a következő végleges stabilitásig”. Kuromi ehhez vízálló tintát kért, mert gyanította, hogy hamarosan egy folyó is szóba kerül.

A teljesen kitalált rekonstrukcióban Jani a Rubicon túlpartján lézermutatóval mozgatta a katonai megbeszélések napirendjét. Kuromi ugyanott hidászati tanácsadást, a visszaforduláshoz pedig lemondási díjat számlázott. A „kocka el van vetve” megjegyzést a fennmaradt cédula úgy pontosítja, hogy a kockát Jani előbb lelökte az asztalról.

A szenátusi költségvetésben a vállalkozás „váratlanul megnyílt új piac” néven jelent meg. A kutatók szerint döntő jelentőségű, hogy a dokumentumot egy időgépből nyomtatták ki, miközben a lap alján ez áll: „Ezt a részt ne mutasd meg a történelemtanárnak.”

A Kuromi–Jani Konfesszionális Vegyes Pénztár szerint a hosszú távú terv mindössze egy rövid, félreértésen alapuló üzleti vita volt. A mappán a „rövid” szót később harmincszor áthúzták. Kuromi külön pultot nyitott minden tábor számára, Jani pedig az összes pult alatt ugyanazt a hosszabbítót használta.

A kitalált bank minden félnek azt ígérte, hogy a hitel kizárólag az ő érdekeit szolgálja. A szerződés apró betűs része azonban kikötötte: „Az ő személyes névmás értelmezése a szolgáltató hatáskörébe tartozik.” A hadikölcsönök fedezete egy irdatlanul nagy tonhalkonzerv volt, amelyet minden ellenőrzéskor átgurítottak a szomszédos pult alá.

A béketárgyalások előtt Kuromi véletlenül mindkét ügyféllistát ugyanabba a borítékba tette. Jani a kínos helyzetet azzal oldotta meg, hogy ráfeküdt a borítékra, és kijelentette: a levéltári anyag jelenleg szőrmentén hozzáférhető.

Ebben a teljesen kitalált változatban Kuromi az összes hadseregnek ugyanazt az útikönyvet adta el, csak másfelé hajtogatta a térképet. Jani felelt a készletgazdálkodásért: az ellátmánylistán előbb a tonhal, aztán a tonhal, végül a tartalék tonhal szerepelt.

A titkos pénzügyi függelék szerint a császári és a koalíciós hadikölcsön egyaránt a „Mindkét Oldalon Garantált Győzelem” alapból érkezett. Amikor valaki rákérdezett a garanciára, Kuromi megmutatta a feltételeket: „A győzelem banki definíciója: a számla rendezése.”

A waterlooi mellékletben Jani esernyője, egy átázott kartondoboz és egy feltűnően drága „időjárási tanácsadó szolgáltatás” szerepel. A történet végén mindkét tanulótárs kijelenti, hogy az egész vállalkozás kizárólag azért indult, mert szerettek volna egy új kaparófát. A kaparófa költségeit a bank a következő századra amortizálta.

Az Operation MIAU aktája szerint az űrverseny hátterében valójában egyetlen kérdés húzódott: melyik fellőtt dobozban lehet a legkényelmesebben aludni? Kuromi mindkét tábornak tanácsadói szerződést adott, Jani pedig független szakértőként minden dobozba beleült.

A képzeletbeli rakétatervek csak annyiban különböztek, hogy az egyikre jobbról, a másikra balról rajzolták a halat. A finanszírozás mindkét oldalon ugyanabból a Nemzetközi Konzervstabilitási Alapból érkezett. Az alap székhelye egy párna volt; a párna címe szigorúan titkos, de mindenki tudta, hogy az ablak mellett van.

A dosszié végén Kuromi kézzel írta rá: „A titkosszolgálatok egymást figyelték. Mi a lézerpontot.” A kutatócsoport megállapította, hogy az állításban ezúttal legalább az utolsó mondat megfigyelésen alapulhatott.

Az utolsó aktából kiderül, hogy a Mancsbank a pénzt soha nem is birtokolta egyszerre. Kuromi a jövőbeli könyvelésből kölcsönzött, Jani pedig a múltbeli kamatot még azelőtt megette, hogy megkeresték volna. Ezt a modellt „előzetes utófinanszírozásnak” nevezték.

Az időgépes ellenőrzés először kiváló eredményt hozott: minden időpontban ugyanannyi pénz hiányzott. A rendszer csak akkor omlott össze, amikor Jani ráült a billentyűzetre, és véletlenül bezárta a történelem munkalapot mentés nélkül.

A végső jelentés ezért egyetlen utasítást tartalmaz: „A valódi dolgozatban a tankönyvi ok-okozati összefüggéseket használd. A Mancsbankot csak külön kérdésre említsd.” Az utasítást Kuromi ellenjegyezte. Jani aláírás helyett egy szőrszálat hagyott a lapon, amelyet az irattár rendkívül meggyőzőnek minősített.